1. rész

A csikorgás, ami két rozsdás fém ismétlődő találkozásából keletkezett, a hosszú poros és az autók által már mélyen kijárt földút végéről egyre erősebben hallatszódott. Bár a Tanácselnök is halotta a jellegzetes és mással össze nem téveszthető hangot, nem fordult a hang irányába csak a lába előtt gyommal benőtt szabályos kör alakú lyuk sötét mélyét kémlelte. Zavarban volt! Értesülése szerint a közmű befejezett, biztonságos és rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotban lévő csatorna lejáratának fedelét ellopták. Ellopták azt a magas fémtartalmú vas záró fedelet, ami jobb esetekben megakadályozhatta volna, hogy a vezetése alatt álló csöndes kertvárosba betörjenek a firkászok, és őt lehazudozzák, sőt levadásszák állásából. Megrázta fejét nagyot sóhajtott és újra a sötétséget kezdte kémlelni miközben szájával csücsörítve lassan egy nyúlós nyálcsíkot engedett a mélybe.

- A gyerek már nem él. – ezt Zaki mondta, halkan de azért jól érthetően. Túl jól. A Tanácselnök a hang irányába nézett de csak egy távolabb lévő kíváncsi varjút látott peckesen lépkedni.

- Neked kuss, már mondtam nem? – figyelmeztette az értetlen varjút minden ingerültség nélkül.

- Ahogy gondolod – vonta meg vállát Zaki és vidáman átugrott egy kutyatej virágot, megijesztve a nála két fejjel magasabb madarat. – De attól még tehetnél valamit. Mondjuk lemehetnél és kihozhatnád onnan azt a szerencsétlent. Vagy egész nap csak itt akarsz állni, és szerencsétlenkedni? Egyébként meg mindegy is, hiszen most már biztosan megbolondultál.

A Tanácselnök erre újra felnézett, kicsit a fémes csikorgás felé hallgatózott aztán ingerülte kiköpött.

- Te nem létezel! – mondta újra a madár felé.

- Ó kedvesem ha én nem vagyok akkor ugyan kivel társalogsz most? Azzal a madárral? – mutatott Zaki az egyre értetlenebbül bámuló szárnyasra. – Ha azt hiszed, nem létezem, ami valljuk be logikus hozzáállás lenne, figyelembe véve hogy a létezés egy dimenziójában furcsa módon definiált plüss állatka vagyok, míg azonban a jelen helyzetben azért teljes mértékben átvinném a Turing – próbát, szóval ha azt hiszed nem létezem, akkor nehezen magyarázható miért is szuggerálod az általam megmutatott gödröt. Egyáltalán hogyan mutathatok akkor neked bármit is? „Vaaaaagy” – hosszan elnyújtva egy boldog szökellést - mégiscsak létezem, és akkor te biztosan bolond vagy! Én a magam részéről arra szavazok, hogy létezem.

- A francba, fejezd már be!

Ezt hangosan mondta. Túl hangosan ahhoz, hogy a csikorgást produkáló kerékpár gazdája, aki ebben a pillanatban hoppant le ócska járművéről, könnyedén meghalhassa. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, amely idő alatt azt latolgatta, vajon mit gondol róla ez a szerencsétlen melós? Meri e azt gondolni, ami már napok óta annyira egyértelmű, hogy csak egy ilyen furcsa groteszk világban történhet meg az, hogy ő még mindig itt van, és vezeti a szolgálati Audiját, döntéseket hoz, azaz munkája mivoltából létezik. De aztán ez a pillanat is elmúlt, szemük szégyenlősen elcsúszott egymáson úgy, mint ahogy csak egy rajtakapott, és egy rajtakapó szeme tud, azzal a gusztustalanul nyúló ott maradó közös hazugsággal. Ottó a kerékpáros ledobta zörgő bringáját és ügyesen átlépve Zakit, aki megint ott sertepertélt a kutyatejek között, odalépett a csatorna széléhez.

- Ott van a gyerek lent? – kérdezte hitetlenkedve.